Sok munkám volt mostanában, sokat utaztam, dolgoztam, és már nagyon vártam azokat a napokat, amikor újra elcsendesedhetek és elmélkedhetem az Úr igéjén. Jó most újra itt ülni, és beszélgetni Istennel. Folytatom tehát a múltkor megkezdett “Okos istentisztelet” írásomban felvetett igehelyek és gondolatok kifejtését: milyen is az Istennek tetsző okos, igaz, kegyes istentisztelet. Ezúttal is a Római levél és Jakab levele eligazítása szerint haladva írok neked tovább…remélem találsz benne magadnak épülésedre való gondolatot. Én már most imádkozom ezért és érted! 🙂

Lássuk akkor a további igéket!

“…az alázatosakhoz tartsátok magatokat.“ (Róma 12,16)

Egyszer hallottam egy igehirdetésben egy definíciót az alázatosságról: “az alázatosság nem az, hogy kevesebbet gondolsz magadról, hanem hogy kevesebbet gondolsz magadra.” …és igen…ha jobban belegondolunk, Jézus ebben is példakép előttünk. Mindenkinél alázatosabb volt, de nem gondolt egy percig sem kevesebbet önmagáról. Tudta, hogy Ő maga az Isten Fia, a Mindenható, a Megváltó…Elfogadta az imádatot, a hódolatot…. gondoljunk csak Simon farizeus házában lévő történetre, ahol Mária, a parázna nő lábait csókolgatja, könnyeivel öntözi és hajával törölte. (Lk 7,36-50) Vagy ott van a virágvasárnapi bevonulás, amikor az emberek a ruhájukat levetve terítették a lába elé hogy Jézus a szamárcsikóval azon gyalogoljon végig, miközben királyhoz méltó módon kiáltották: hozsánna a Dávid fiának! (Mk 11,1-10). Jézus tudta, hogy ő kicsoda, és nem abban alázatoskodott, hogy magát lekcsinyelte volna, hanem abban, hogy “Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel” (Fil 2,6), azaz soha nem élt vissza a hatalmával. Nem önmagáért élt, hanem értünk. Nem tett semmilyen csodát a maga előnyére, csakis értünk emberekért.

Azaz igaz volt rá: kevesebbet gondolt magára, miközben tudta és vállalta, hogy ő kicsoda. Te testvérem ilyen vagy-e? Elfogadod-e magadat? Tudod-e, hogy ki vagy? Beteljesedett-e már és kialakult-e már az Istentől kapott személyiséged; erősségeid, áldásaid megszilárdultak-e már, és mindezekkel szolgálsz-e már mások felé? Mert testvérem ez az igazi alázat, hogy erősségeidet és áldásaidat mások és nem a magad gazdagodásának szolgálatába állítod….és nem az, amit álkegyes keresztények alacsony önbecsülésük és lelki sérüléseik elkendőzésére alázatnak mondanak, miközben az nem más csak képmutató álszerénység. Isten szeret téged. És értékesnek alkotott. Vannak erősségeid, és azt akarja, hogy élj is vele. (Mt 25,14-29) Vállald fel bátran, aki vagy, mert minden, aki és ami vagy Isten alkotása és áldása a világ számára! Csak ne önmagadért, és ne önmagad hasznára élj vele, hanem másokat építve. Ez az alázatosság!

“…ne legyetek bölcsek önmagatok szerint.“ (Róma 12,16)

Ez az igevers, már sokkal nehezebb dió! Alapvetően igaza van Pálnak, nem sokat ér az ember bölcselkedése és okoskodása. Sőt, tulajdonképpen a bölcsesség utáni vágy a legveszélyesebbek egyike. Ugye emlékszel a drámai történetre: “Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, hogy csábítja a szemet, és kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított hát a gyümölcséből, és evett.” (Gen 3,6)

Az ember a teremtés óta vágyik arra, hogy okos legyen. Okosabb másnál, okosabb mindenkinél. Valljuk be: magunkban tulajdonéppen mindannyian önmagunkat tartjuk a legokosabbnak, csak ezt nem dörgöljük a szegény szerencsétlen többiek orra alá, mert még a maradék önbizalmikat is elvesztenék…:)

A Biblia világosan beszél arról, hogy “csak az ÚR ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik.” (Péld 2,6)

Amikor Pál int minket, hogy ne a magunk szerint legyünk bölcsek, akkor arra int, és arra hívja fel a figyelmünket, hogy az igaz bölcsesség forrása egyedül Isten, így ha valódi bölcsességre vágyunk azt csak úgy érhetjük el, ha gondolatainkat, ötleteinket tanácsainkat Isten szava és igéje mérlegén vizsgáljuk.

Nézd csak meg hogyan prófétál Ézsaiás magáról a Messiásról a 11. fejezetben:

“Az ÚR lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az ÚR ismeretének és félelmének lelke.”

Az Úr lelke, a Szentlélek a bölcsesség és értelem lelke. Aki betöltekezik Szentlélekkel, és táplálja önmagát naponként Isten igéjével, az lehet csak biztos a bölcsességében, ha valóban figyel az élet igéjére.

“…ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért.“ (Róma 12,17)

Nem jó dolog elszenvedni mások által okozott károkat. Nem kellemes elhordozni, amikor valaki rossz hírünket kelti, vagy hamisan rágalmaz, vagy árt nekünk. És sajnos a világ ilyen. A megtéretlen ember ilyen. Önimádó, önző, másokon áttaposó. Oda a becsület, oda a tisztesség. Ma már az is egy kisebb csoda, ha egy szakember betartja az ígéretét, ha egy szerződéses vállalás úgy teljesül, ahogy leírták, vagy ha egy kivitelezés megvalósul annyiból, amennyiből ígérték. És ilyenkor felmegy bennünk a pumpa, és igencsak megmondanánk nekik a magunkét…no meg persze oda is csapnánk, mert hát becsaptak, átvertek, megkárosítottak, megloptak: az időnket, a lehetőségeinket, a békességünket….

Dávidtól származik szívemnek legkedvesebb története, amikor Dávid megkíméli Saul életét. Dávidot üldözi Saul, és már rég Dávid az Isten által választott és felkent király, mégis kénytelen éhezőként, hontalanként bujdosóként élni, mert Saul halálra keresi. És amikor az Én-Gedí pusztában egy barlangban Dávid levághatná Sault, és egy csapással véget vethetne a saját szenvedésének és üldöztetésének, nem teszi, hanem megkímélve ellensége életét ezt mondja:

“Az ÚR tegyen igazságot köztünk, az ÚR álljon értem bosszút rajtad, de én nem emelek rád kezet. Ahogy az ősi példabeszéd mondja: Gonoszoktól ered a gonoszság. Nem emelek hát kezet rád!” 1 Sám 24,13-14

Döbbenetes. Mégis azt mondja nekünk a szívünk: így kellene élnünk! Semmiért nem bosszútállva, mindent eltűrve, és az ítéletet teljesen átadva Istennek, ahogy az ige mondja: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – így szól az Úr. (Róma 12,19 – 5 Móz 32,35)

És ó, mennyivel nyomorúságosabb, mennyivel fájdalmasabb keresztény testvérektől elszenvedni bántást, és ó Uram, csak te tudod és látod igazán, hogy a keresztény népek ezektől mennyire nem mentesek! Irigység, pártoskodás, okoskodás, széthúzás, bántás, elkülönülés…szégyenszemre mondom többet láttam ilyet gyülekezetekben, mint a világi életemben. Szörnyű, hogy még elvileg megtért és evangéliumi keresztények is teszik ezeket, ahelyett hogy az ige szerint cselekednének. Kérlek olvassátok el csak ezt a 4 igét:

“Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” Ef 4,32

“Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.” Kol 3,13

“Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” Jn 13,34

“Tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek” 1 Pt 1,22

Én magam is sokat szenvedtem és szenvedek ma is magukat kereszténynek mondó emberektől, és egyszer, amikor álomba sírtam magam egy ilyen nyomorúságomban, mintha csak Jézus szólt volna hozzám: “most vagy fiam a legközelebb hozzám. Mert engem is az én népem bántott, az én kezeimet is a hozzám legközelebbállók szegezték fel…én is miattuk sírtam Jeruzsálem felett (Mt 23,37).

S írom mindezt azzal a bűnbánattal, hogy tudom, miattam is szenvedhetett már más testvér, bocsásson meg érte, és Isten adja meg nekik a megbocsátást.

Azt hiszem – mert jobb válaszom ma sincsen – hogy Isten azért engedi meg nekünk ezeket a mély csalódásokat és szenvedéseket keresztényektől, hogy megéljünk és átéljünk valamicskét mindabból, amit neki át kellett élnie.

Testvérek. Abba kéne már hagyni azt a “jó keresztény” szokásunkat, hogy: “megbocsátok neked, de többé be nem teszem a lábad a házadba! (Bár az is igaz, amit a prédikátor ír: “Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak.“(3,5)

Tartsunk ebben bűnbánatot!

“…látogassátok meg az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban“ (Jak 1,27)

Szeretek adni. Szeretek szeretni. Szeretem a tiszta szívű embereket, szeretem az elesetteket. És sokszor látom hogy el kell esnünk ahhoz, hogy tiszta szívűek lehessünk. Hetente megyek a kórházba szolgálni…és nagyon hálás vagyok Istennek ezért a szolgálatért. Idős nénik, bácsik, elesettek, öregek, sztrók utániak, sokszor már menni is alig tudnak…fáj nekik itt is, ott is, mindenhol…és jönnek, tiszta szívvel és amikor hallgatják az evangéliumot, többen sírnak. Ó milyen nagyszerű és felemelő látni a könnyeket csendben lecsordulni egy idős bácsi arcán…milyen remek dolog imádkozni velük az elveszett fiaikért, az eltávozott férjeikért. Vigasztalást nyújtani a szomorkodónak, reményt adni a reményvesztettnek. Ez az igaz Istentisztelet! Higgyétek el, nektek is ezt kellene tennetek. Többet ér 100 vasárnapi beülős Istentiszteletnél! Ahogy Jakab írja…ez a szeplőtelen kegyesség! Tudom, hogy Sebestyén Bandi testvérem tudja miről írok, hiszen az ő lelke is a Böjte-árvák között gyógyult meg!

“Őrizzétek meg magatokat tisztán a világtól“ (Jak 1,27)

Ma erről írok utoljára. Mit jelent ez a gyakorlatban? Olyan nehéz ez nem? János és Pál is hasonlót ír: “ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” Róma 12,2

“Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete.” 1 Jn 2,15

Nem hiszem, hogy egyedül vagyok az újjászületettek között, aki már érezte és mondta magában szívből felsóhajtva: “de elmennék én igen messze ebből a világból!”

Pál maga is felsóhajt egyszer, amikor így szól: “vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél” (Fil 1,23)

Igenám, de Jézus meg így imádkozik értünk és az apostolkért a főpapi imájában (Jn 17):

“Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.” (15-16)

Igen. Az újjászületett keresztény nem a világból való. Idegennek érzi a világot és benne magát. Mennének már, de közben ezer szállal köti őket a valóság: a családjuk, a testvéreik, a gyermekeik akiért felelősséggel tartoznak, a párjuk, akivel közös teherhordozást vállaltak, a munkájuk, a feladataik…és legjobb esetben a szolgálataik, melyeket Isten nevében végeznek…merthogy végezniük kellene…

Mert Pál is ezzel magyarázza egyedüliként maradásának motivációját….azt írja egyedül ezért érdemes életben maradni…szolgálni Istent a testvérek felé:

“de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak. Erről meggyőződve tudom is, hogy életben maradok, és együtt maradok mindnyájatokkal a hitben való növekedésetekre és örömötökre;” (Fil 2,24-25)

Élni a világban és megmaradni tisztának. Micsoda nehéz feladat….

• …Köztük lenni, de nem elegyedni velük…
• …Velük lenni, de nem menni velük…
• …Együttműködni velük, de nem követni őket…
• …Hallgatni őket, de nem hallgatni rájuk…

Azt hiszem az a legjobb, ha tudunk megelégedéssel élni, és be tudunk telni és teljesedni Szentlélekkel….mert akkor (és csak akkor) nem akarunk majd élni és betöltekezni a világgal!

Ebben adjon neked és nekem erőt és bölcsességet a mindenható Urunk!

ÁMEN.

…folytatás következik…