Ha valaki visszatér Istenhez, akkor miért nem szűnik meg a szenvedés?

 Mivel ehhez a világkorszakhoz kötötten élünk a bűnbeesés óta, ehhez éppen úgy hozzá van kötve a szenvedés, mint a bűn. Megtérésünkkel a világ nem változik meg, hanem az Istenhez való viszonyunk változik meg. Sok embernél pont a szenvedés munkálta ki az odafordulást, megtérést Istenhez. A szenvedés érzékenyen érint mindannyiunkat, és alkalmas arra, hogy emlékeztessen bennünket arra, honnan estünk ki. Éppen ezért felhasználja Isten arra, hogy az Ő hívása ezen keresztül (is) hozzánk érkezzen. A szenvedéssel alkalmasint Isten teret készíthet számunkra az evangélium befogadására, és segít bennünket a megszentelődés útján való haladásban.

„Isten fegyelmezi az övéit, mégpedig elég szigorúan, hogy az engedetlenség mint nem kívánt rossz és keserű tapasztalat álljon mindig előttünk.”[3] A bűnnek komoly következményei vannak itt a földön is. Fájdalmasan megbünteti legkedvesebb szolgáit is, ha eltérnek az engedelmesség útjáról. Sokszor azt gondoljuk, hogyha hívők leszünk, akkor Isten csak áldásai özönét adja ránk, csak jó (emberi gondolkodásunk szerint való jó) dolgok történhetnek meg velünk. Ezzel szemben a hitetleneket méltán sújthatja átkaival, mivel ők nem érdemelnek mást bűneik miatt. Azonban az életben azt látjuk, hogy Isten szigorúbban bánik gyermekeivel, „keményen” megpróbálja őket, miközben az istentelenek sokszor prosperálnak körülöttük. (A hitetleneket is elhalmozza áldásaival, mégha ők (még) nem is tudják, kitől származik a jó, kinek köszönjék meg.) Isten gyermeke nem vétkezhet semmit következmények nélkül, mert jön egy ítéletes ige azonnal, vagy ha ezt nem akarja észrevenni, akkor jön a szerető Isten ítéletes keze. Ámós 3, 1-2.

Miért fenyít?

„Ímé tövissel rekesztem el utadat, és sövényt fonok eleibe”Hóseás 2, 5

Amikor a fegyelmezés (görögül: Παιδεια = paideia = fegyelmezés, gyereknevelés) szót halljuk, elsőnek a büntetés jut eszünkbe, meg talán az, hogy nekünk ezzel kapcsolatban milyen megtapasztalásaink voltak gyermekkorunkban. A mai liberális nevelésnek köszönhetően elmarad a mai gyermekek életéből a testi fenyítés, nem részesülnek a gyerekek „fájó büntetésben”, csupán megvonnak tőlük valamit a szülők: tévénézést, tablettel való játékot, édességet. (Ez kellemetlen, de nem fáj.) Az a szülő, aki nem fordít gondot a gyermeke fegyelmezésére, az ezzel nem a szeretetét fejezi ki, hanem azt, hogy nem érez érte felelősséget.  Péld. 23, 13.

A “fegyelmez” szónak több szinonim szavát használja a magyar nyelvünk, kifejezve ezzel a különböző intenzitást is: zaboláz, fenyít, bírságol, büntet, reguláz, megfedd, rendre tanít, megfegyelmez, megrendszabályoz, ráncba szed, óva int, felhívja a figyelmet, megdorgál, rászól, kioktat, leszid, megszid, megró, figyelmeztet, dorgál, korhol, rendre utasít, rendre int, rápirít.[4 (Érdemes átgondolni, mely szavakat használjuk emberekkel, ill. az Istennel való kapcsolatunkban.)

A „fenyítés” szó pedig két jelentéssel is bír:

1. Egyrészt büntetés: fegyelemsértésért, rendbontásért fegyelmező céllal kellemetlenséget okozni valakinek.
2. Másrészt fenyegetés: helytelenített magatartás miatt büntetést, megtorlást helyezni kilátásba, illetve ártalom emlegetésével ijesztgetni.[5

Sokszor a fenyítést leegyszerűsítjük a betegségek, a szenvedések kategóriájába, azonban a szó bibliai értelme tágasabb, mint amit a magyar nyelvben értünk rajta: magába foglalja a nevelést, bátorítást, támogatást, intést, korrekciót, instrukciót, tréninget stb. is.

A Zsidók 12, 5-8-ig terjedő igeszakasz szorosan kapcsolódik az előző fejezethez, amelyben olvashatjuk, hogy különböző korokban levő hit hősök milyen nehéz próbákon keresztül maradtak hűek Istenhez állhatatosan. A szenvedésben Isten gyermekei is veszélyben vannak, hogy hitük alábbhagy, hogy Isten szeretetét és igazságosságát kétségbe vonják. Ezért különösen fontosnak tartotta a levél írója, hogy a hívők előtt feltárja a szenvedés értelmének titkát. A jól ismert hasonlatot az író az Ószövetségből vette: olyan Isten és az Ő népe közti kapcsolat, mint a szülő és gyermek kapcsolata. V. Móz. 8, 5; Péld. 3, 11-12.

A keresztyéneknek Krisztus példáját kell szem előtt tartaniuk, ahogy Ő az Övéinek a szenvedésében példát adott. Aki Őt önként követi a kereszthordozásban, azzal Ő közösséget vállal a szenvedésben. Fil. 3, 10.

A szenvedés ugyanakkor egy nevelési eszköz Isten kezében, hogy Isten gyermekeinek életét újból formálja, mint a fazekas az edényt. Jer. 18, 6. Ez a felismerés fontos volt az akkori hívőknek is, mivel máris a keresztyénüldözés fenyegető veszélyének voltak kitéve. Minden szenvedésnek van egy mély értelme, célja, amit megenged Isten gyermekeinek az életében, ezért a hívőknek a szenvedést készségesen kell magukra venni. Fil. 1, 28-29.  A Biblia sokféle szenvedést mutat be, és gyakran annak értelme csak utólag, hátratekintve az életúton válik világossá. A levél írója erősíteni akarja a gyülekezetet, hogy minden szenvedést kizárólag pozitívan ítéljenek meg, örömmel vegyék magukra.

Nem csak bűnök miatt ér szenvedés minket, hanem más okok miatt is:

• Bűnökért: II. Sám. 12, 14; Zsolt. 32, 3-5
• Megmérettetés, a hit próbatétele: Jób 1-2 fejezet
• Hitéletünk belső megtisztulására szolgáló szenvedésről: I. Pt. 1, 6-7
• Isten dicsőségére való szenvedés: Jn. 9, 3; 11, 4; II. Kor. 12, 8-10
• Krisztus Testéért, az Ő Gyülekezetéért való szenvedés: Kol. 1, 24; Jel. 6, 9-11

Isten a jövendő dicsőséget készíti elő a szenvedés által gyermekeinek életében. Minden gyermekét megfenyíti, neveli, senki nem lesz ettől megkímélve. Miként a gyermek a családban kapja elsősorban a nevelést, hasonlóképpen Isten gyermekei a gyülekezetben, Krisztus testébe, családjába beilleszkedve kapják a nevelést a keskeny úton való haladásra.

Nincs valódi nevelés cél nélkül, sem tekintély nélkül, amely engedelmességet követel. Isten lelki érettségre, megítélő-képességre nevel minket (Ef. 4, 14-15; Zsidók 5, 14), és legfőképpen arra, hogy Krisztushoz hasonlókká váljunk.

A szenvedés, mint nevelő eszköz

„Ímé, megtisztítottalak, de nem úgy, mint az ezüstöt, megpróbáltalak a nyomor kemencéjében” És. 48, 10

Az alábbiakban betekintést nyerhetünk abba, mit tanulhatunk a szenvedésből, hogyan tekintsünk rá, miként válhat javunkra akár aktív, vagy passzív átélői vagyunk.

1.Először a szenvedés előnyeiről szeretnék írni a szenvedést átélőkhöz:

• Kitartást, állhatatosságot munkálja bennünk. Jakab 1, 2-3
• Kifinomíthatja a gondolkodásunkat, és formálhatja jellemünket. Isten lefaragja jellemünk azon részeit, amelyek nem az Ő képét tükrözik, ha engedjük.
• Lelassít bennünket a rohanó világban, és segít a legfontosabbra fókuszálni.
• Megőrzi éberségünket, és megóv a lelki gőgtől is.
• Együttérzőkké válhatunk. Nem nézzük közömbösen mások nyomorúságait, hanem Krisztushoz hasonlóan könyörületességre indulunk.
• Erősíti az emberi kapcsolatainkat, az egymással való közösséget.
• Lelki kiskorúságból nagykorúvá érlel, mivel kiégeti belőlünk a bűn salakját.
• „… hogy szentségben részesüljünk, és az igazság békességes gyümölcsét hozzuk” Zsidók 12, 10-11.
• Visszahív bennünket Isten magához. (A hívő ember is hajlamos újra és újra távolodni Tőle.) Ilyenkor figyelmeztet bennünket, hogy vissza ne essünk oda, ahonnan kiemelt!
• „Az isteni fegyelmezésnek köszönhetően hitünk megerősödik, és megújul a kapcsolatunk Istennel, nem beszélve arról, hogy a szóban forgó bűn is elveszíti a hatalmát fölöttünk.”[6]

2. Másodsorban pedig azok figyelmét szeretném felhívni a következőkre, akiket szenvedő emberek vesznek körül.

• Ne felejtsük el, hogy nem tudjuk, mikor jön el a mi életünkben a megpróbáltatások ideje, akár a szenvedés is! Ne tekintsünk földi jólétünkre úgy, mintha az minden időben állandó lenne! Éljük bölcsen életünket!
• Ne ítélkezzünk a szenvedő ember felett, ezáltal mi is fájdalmat okozva neki. Ne siessünk soha senkiről ítéletet mondani! (Pl. kettős mérce: saját szenvedés: próba; más szenvedése: büntetés.) Nem a mi dolgunk, hogy ítélkezzünk felebarátunk élethelyzetei fölött. Kérjünk bölcsességet, vezetést, hogy meglássuk, mire van szüksége a mellettünk levőnek, hogy tudjunk megfelelő módon szolgálni felé! Csak ha Isten Lelke vezet bennünket, akkor fogjuk meglátni, hogy vigasztalásra, bátorításra, megerősítésre van szüksége a mellettünk levőnek, vagy pedig az intés szolgálatát kell alkalmaznunk bibliai módon.
• Ne essünk abba tévedésbe, hogy azt gondoljuk, szívünk mélyéig tiszták vagyunk, mi kegyesen élünk. Addig, amíg „jó napokat” látunk, jól megy a sorunk, nem lesz nyilvánvalóvá szívünk állapota. A szívünk csalárd, megcsal. A nehéz napok hozzák felszínre mindazt, ami eddig rejtve volt.
• A szenvedőnek szeretetre, részvétre van szüksége. Jób 6, 14
• Az tud vigasztalni, aki maga is átéli, hogy megvigasztaltatott, mivel hitelesebb az azonos sorsúak bizonyságtétele.

„Áldott az Isten… minden vigasztalásnak Istene, Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. Mert amint bőséggel kijutott nekünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által. II. Kor. 1, 3-5.

Folytatás következik…