Az ember reagálása a szenvedésre

Tóth Árpád: Isten oltó-kése

Nem én vagyok az első mostohád;

Bordáim közt próbáid éles kését

Megáldom, s mosolygom az ostobák

Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:

Próbáid áldott oltó-kése bennem

Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,

Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz

A kín, mert tudom, tied az én harcom,

És győztes távolokba néz

Könnyekkel szépült orcád-fényű arcom.

– – – – – // – – – – –

A szenvedés általános emberi probléma, amelynek megannyi oka lehet: pl. csalódás emléke, megalázás, rágalom, emberek részvétlensége, meg nem értés, betegségek, fájdalmak, halál – gyász, hosszas nélkülözés, anyagi nehézségek, stb. Vannak szenvedések, amiket mi okozunk magunknak, (mint pl. a megbocsátás hiányával) míg másokat nem tudunk kikerülni. Testi és lelki szenvedések sokasága vesznek körül minket, amelyek között nehéz lenne eldönteni, melyik fájóbb, nehezebben elviselhetőbb. Látszólag a szenvedés nem más, mint valami, ami az életünket megzavarja, valami, ami miatt vesztesek leszünk, valami, amit nagyon szerettünk volna, de nem sikerült. Azonban a szenvedésnek éppen úgy meg van az értelme és a célja, mint az életnek és halálnak, amelyet Isten nélkül nem találhatunk meg. Nem egyforma szenvedések, próbák, nehézségek érnek bennünket, nem mi választjuk ezeknek sem fajtáit, sem az idejét. A bizonytalanság még inkább megnehezíti a szenvedést, amelyből félelem és lázadó indulatok támadnak. Ha már az időt nem tudjuk, meddig fog tartani ez a nehézség, akkor legalább az értelmét megláthatnánk! Mert ha nincs cél, akkor minden értelmetlen számunkra, még nehezebb a teher elhordozása. (Ki dönti el, hogy mi ésszerű, és hasznos? „… a magad értelmére pedig ne támaszkodjál!” Péld. 3, 5.)

A dolgok mélyén ott van a félelem az ismeretlen hatalomtól, akiről nem tudja a hitetlen ember, mit reméljen. Hogyan tudna erre a transzcendens hatalomra olyan hatással lenni, hogy a dolgoknak jó kimenetele legyen? Az ember szeretné (ebben az esetben is) Istent leuralni, irányítani, Isten meg azt szeretné megtanítani nekünk, hogy bízzunk Őbenne, az Ő hatalmában, bölcsességében és legfőképpen szeretetében. Ő szeretné, ha átengednénk neki életünk irányítását, amihez olyan görcsösen ragaszkodunk.

Ha az ember magára lett volna hagyva a bűnbeesés után, akkor minden okunk meglenne, hogy kétségbeessünk. De sem akkor, sem most nem akar minket Isten magunkra hagyni! Utánunk jön, és segítséget kínál. Akarjuk ezt?

Hogy milyen lelki hozzáállással reagál az ember a szenvedésekre, ezek közül az alábbiakat gyűjtöttem össze:

1, Sztoikus nyugalommal, vagy fatális beletörődéssel, rezignáltan.

• „Ezt adta a sors”, „ez Isten keze.”
• „Ez van megírva számomra a nagy könyvben.”

Ez ellen védekezni, lázadni nem érdemes, csupán beletörődni, hogy nálánál nagyobb hatalomnak ki van szolgáltatva az ember. Az ember megadja magát, mint legyőzött fél egy feljebb való hatalomnak.

2, Lehet lázadva, panaszkodva, zúgolódva, végül belekeseredve is fogadni életünk nehézségeit, amelyek elől vad elszántsággal, dacosan próbálunk menekülni. (Miért engedi / tűri Isten, hogy ez történjen?)

3, Önsajnálat takarójába burkolózva, amely útnak vége gyakran a teljes összetörettetés, öngyilkosság, stb. „Bal sors, akit régen tép…”

4, A vallásos emberek gyakran úgy értelmezik a fenyítéseket, hogy az az isten(ek) büntetése rajtuk, illetve valamilyen felsőbb hatalom bosszúja. (Még ha nem is merik ezt így megfogalmazni, ez az érzésük.) Szerintük Isten igazságtalan:

• „Miért pont engem választott ki a szenvedésre?”
• „Mivel érdemeltem ezt ki?” (Önmarcangolás.)
• „Így bánik Isten a gyermekeivel?” (Csalódás / számonkérés.)
• Végül kétségbeesetten Jób feleségének tanácsát fontolgatják: „Átkozd meg Istent és halj meg!” Jób 2, 9 (Csak a halál ad megoldást ebből a helyzetből, ha már Isten is ellenem van.)

5, Vannak, akik „mámorba” menekülnek a fájdalmaikkal: italba, szórakozásba, munkába, stb. Mint egy „struccpolitikát” folytatva nem akarnak szembenézni a valósággal, helyette tudatosan próbálják elnyomni azt.

6, Lehet hordozni a szenvedést csendben mazochistaként, de ezért földi, vagy mennyei jutalom után ácsingózva. A nagy szenvedéssel mások előtti feltűnést kelve, és részvétükben, vagy elismerésükben fürödve.

7, Törvényeskedő módon: a szenvedés nem más tehát, mint a saját bűnünkkel egyenes arányosságban kimért büntetés.

8, Végül szeretném a bibliai viselkedésmódot említeni, a hívő embert, aki a nehézségekben, szenvedésekben is a szerető Édesatyát látják. Ők azok, akik mernek hittel Benne bízni akkor is, amikor semmi ésszerűséget nem sikerül felfedezni a nehézségben. Mi, akik hívőknek valljuk magunkat, soha ne feledjük: minden, ami történik velünk, annak Istennél van értelme, és az üdvösségünket szolgálja! Aki felismeri ezt az igazságot, az kikerüli, megszabadul az önsajnálat és a lázadás csapdáiból.

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” Róm. 8, 28.

Ellenszegülünk, vagy meghajlunk Előtte? Amíg a „miért?” kutatásával tépelődünk, addig csak tetézzük a szenvedést. Joó Sándor református lelkész így fogalmazta ezt meg a szenvedés értelmét:

„A szenvedés olyan nevelőeszköz az Isten kezében, amely által a lelki kiskorúság állapotából a nagykorúságra vezeti, neveli gyermekeit. Nem az Isten haragjának, nemtörődömségének a jele az életünkben, hanem éppen ellenkezőleg: a legkülönlegesebb, a leggyöngédebb isteni gondviselés kétségtelen jelenlétéről tesz bizonyságot. A szenvedés üzenet, melyből megtudhatod, hogy Isten szeret, törődik veled és elindította életed útját a dicsőséges végcél felé.”[8]

Aki a szenvedésben nem akarja meghallani Isten hívását, azt a szenvedések megkeményítik, még inkább lázadóbbá teszik. Ugyanazt a kezet ökölbe szorítva rázhatjuk Isten felé, de hódolattal imára is kulcsolhatjuk.

„Íme, áldásul lett nekem a nagy keserűség, és Te szeretettel kivontad a lelkemet a pusztulásnak verméből.” Ézs. 38, 17.

Ha valaki a saját szenvedéseiről Jézus szenvedéseire tekint fel, és megérti az Ő szenvedésének az értelmét, akkor attól fogva egészen másként fogja hordozni a saját szenvedéseit.

Krisztussal az Érte való szenvedés útján

Mielőtt rátérnék a hívők Krisztusért vállalt szenvedéseire, tekintsünk fel Őrá, hogy miben, hogyan adott nekünk ebben példát. Nézzük meg, hogyan tárja elénk ezt e két fejezet, az És. 53, és a Fil. 2:

Krisztus indulata: Atya akaratát kereső, önfeláldozó. A viselkedése: szolgai formát vett fel, megalázta magát. Kínzások közepette is alázatos volt, száját nem nyitotta meg. Bűnösökért imádkozott! „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekesznek!” Lk. 23, 34.

Engedelmeskedett halálig. Jézus rettenetes szenvedésekkel járó kereszthalálával magára vette, és elhordozta mindazt a szenvedést, amit ember e földön valaha is elszenvedett. Róla jövendölte Ésaiás próféta:

„Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli.” Ézs 53, 11.

Amikor Krisztus szenvedéseit szemléljük, akkor megnyílhat a szemünk Isten csodálatos mivoltának meglátására, megérthetjük az Ő titkát, amely olyan sokáig el volt rejtve, de nekünk ki lett nyilatkoztatva: Isten a világ legszörnyűbb eseményét, Fiának kereszthalálát a legnagyobb jóra fordította, a mi üdvösségünkre. Őrá tekintve, csak Őáltala leszünk képesek hordozni keresztünket, ami miatt bennünket a világ kigúnyol, de rajtunk megnyugszik az Ő Lelke. És. 11, 2; I. Pt. 4, 14. A bántások, a gúny megbocsátássá formálódtak Jézus szívében a szenvedések kohójában. Ez a titka ma is az üldözött keresztyéneknek, hogy az ellenség legádázabb gonosztettei közepette készek Krisztusért megbocsátani ellenfeleiknek. Ez az a lelkület, amire a világ nem képes: a rosszért jóval, szeretettel fizetni. Ez töri össze, és indítja megtérésre a legkeményebbnektűnő szívet is.

Krisztus szenvedésében láthatjuk, hogy Nála nem kellett megölni a bűnös természetet, hanem a szenvedés útján külsőleg is láthatóan egyre szorosabb, teljes bizalmi közösségbe olvadt az Atyával. Zsid. 5, 8. Isten dicsőségét és az emberek üdvét a saját jóléte fölé helyezte.

Ezzel szemben mi sokszor értelmetlenül, beletörődve, vagy lázadva fogadjuk életünkben a különböző nehézségeket. Nem jut eszünkbe, hogy a szenvedést készségesen kellene fogadnunk, Isten meglátogatásának eszközeként, mivel ezek nem kárt okoznak, hanem javunkat szolgálják. Számunkra, újszövetségi hívőknek Jézus Krisztus szenvedése marad elsődlegesen a példakép, akinek szenvedése földi mivoltában nem összehasonlítható a mi szenvedéseinkkel. Azért nem, mert mi mindig számíthatunk Isten jelenlétével ígérete szerint, hogy nem hagy el bennünket. Mt. 28, 20. (Jézus pedig átokká lett értünk, és azt élte át, hogy az Atyja elfordult Tőle.) Mi Vele együtt megyünk a szenvedésbe, Ő vezet át rajta bennünket, míg egy napon célba érünk Őhozzá győzelmesen.

A kereszthordozásról:

1, Belső harcok, támadások, mivel a test a lélek ellen vitézkedik.

„Minthogy azért Krisztus testileg szenvedett, fegyverkezzetek fel ti is azzal a gondolattal, hogy aki testileg szenved, megszűnik a bűntől.” I. Péter 4, 1

Sokszor félreértelmezzük ezt az igeverset, amikor általánosan gondoljuk, hogy mindenki, aki szenved, bűntelen lesz. Amikor valaki szenved, akkor pont az ellenkezőjét szoktuk tapasztalni: káromkodást, zúgolódást, panaszt, Isten elleni lázadást, stb. Itt az apostol egy folyamatról ír. Úgy valósul meg ez az ige, hogy a hívő saját óemberét, a test kívánságait megöldökli. Ez nem megy saját erőnkből, az óemberünk mindig tiltakozni fog ez ellen. Önmagunk megtagadásával tudjuk Krisztust követni. Ha ezt megtesszük, amikor Isten Lelkének uralma alatt élünk, akkor győzünk a bűn felett, és nem fogunk vétkezni. „Megszűnik a bűntől” azt jelenti, hogy „felhagyott a bűnnel”.

Ebben az Igében a test és a lélek harcáról van szó. Isten szolgálatának legfőbb akadálya mi, saját magunk vagyunk. Az óemberünk (külső ember) egyáltalán nem akarja magát Isten Lelkének alávetni, ellentétes irányba halad. Pál apostol többféle terminológiát használ ennek kifejezésére:

• Ó- és új ember Róma 6, 6.
• Külső és belső ember II. Kor. 4, 16.
• Test és Lélek dolgai Róma 8.

Szükséges az összetörettetés, (a külső ember halálba adása) hogy mint összetört alabástrom szelencéből előtörjön a nárdus olaj illata. Megtérésünkkor nem fejeződik be életünkben Isten munkája, inkább azt mondhatnánk, most kezdődik igazán, majd kiteljesedik. Magunkat odaszenteljük Istennek, és ezután jön még a megszentelődés folyamata. Isten folyamatosan fog tisztogatni bennünket, hogy gyümölcstermőkké váljunk – ha engedjük. A Szent Lélek célja, hogy külső emberünk összetörjön, hogy a belső keresztüljuthasson rajta. Mi bosszankodunk, morgunk, ha veszteségek érnek bennünket. Isten pedig ezeket arra használja fel, felkészítsen bennünket, hogy használhasson. Való igaz, éppen hogy csak „hozzánk ér”, máris boldogtalannak érezzük magunkat, hogy Ő nem szeret. Elfelejtjük, hogy Isten legelsősorban az üdvösségünket akarja, nem pedig az általunk elképzelt boldogságideálunkat megvalósítani. Tartsuk szem előtt: minden baj, megpróbáltatás, veszedelem, élmény, betegség, kellemetlen körülmény, ami ér bennünket, azt az Úr megengedte, hogy javunkat szolgálja! Krisztus keresztje leszállítja óemberünket a halálba, hogy kiirtsa emberi okoskodásainkat, önszeretetünket.  Isten rendeli életünk eseményeit, hogy neveljen bennünket, és ha panaszkodunk emiatt, akkor azzal azt juttatjuk kifejezésre, hogy nem sikerült meglátnunk az Ő kezét. Mi gyakran csak embereket látunk, akik minket hátráltatnak, vagy a körülményeinket okoljuk. Ne legyünk azonban vakok, ne maradjunk ebben a sötétségben! Kérjük Istent, hogy meglássuk, ez az Ő műve, és hogy segítsen ezt teljes szívből elfogadni.

2, A hívő szenved, mert nem e világból való. Fel kell készülnie, hogy a gonosz, és a világ támadásainak célpontja lesz. (Külső támadások)

Krisztusért vállalt szenvedésben való részesülést (gúny, hátratétel, mellőzés, testi-lelki bántalmazások, vértanúság) a hívők kiváltságnak tartották! Ap. Csel. 5, 41; Fil. 1, 29. Ez nem büntetés, hanem kegyelem! Krisztussal annyira eggyé válhatunk, annyira befogad a Vele való közösségbe, hogy amikor Őt ütik, az nekünk is fáj. Nemcsak hihetünk Benne, hanem szenvedhetünk is Őérte. (Mártírum = bizonyságtétel, tanúskodás, vértanúhalál.) Aki tud szelíden, megbocsátva szenvedni Krisztusért, az mindig valamilyen módon bizonyságot tesz Róla szenvedések nélkül is. Saját erőnkből nem tudunk megállni ezekben a próbákban. Egyedül Isten Lelke az, aki képessé tud tenni minket, hogy hűek tudjunk maradni Istenünkhöz.  Azonban ne gondoljuk, hogy hívőnek lenni csupa szenvedés! A hívő élet teljes öröm, isteni békesség, amilyet a világ nem tud nyújtani, még szenvedések közepette is!

„Az kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén… Ha jó cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert arra hivattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, nektek példát hagyván, hogy az Ő nyomdokait kövessétek.” I. Péter 2, 19-21 (V. ö. I. Thes. 3, 3)

Vigasztalás a szenvedésben

„Ő megsebez, de be is kötöz” Jób 5, 18; Hós. 6, 1

1, A hívőknek van felelőssége és kötelessége a vigasztalásban a Zsidók 13, 3 szerint: „Emlékezzetek meg a foglyokról, mint fogolytársak, a gyötrődőkről, mint akik magatok is testben vagytok.”

2, Ne legyünk az Úr meglopott gyermekei, lelkileg kifosztottak, öröm, békesség és lelki nyugalom nélkül valók, a megpróbáltatások idején sem. A Lélek gyümölcse életünkben nem a külső körülményeinktől függ, hanem a Vele való közösségtől.

3, Az apostol pillanatnyi szenvedésnek tartotta megpróbáltatásait, tekintetét felfelé emelte, a menny dicsőségére. II. Kor. 4, 17.

4, Spurgeon írta: „A legsötétebb felhő is a kegyelem esőjét fogja árasztani. Ha az Övé vagy, bekötözi sebed, gyógyítja megtört szíved. A meglátogatás idején ne kételkedj kegyelmében, higgyed: hogy a nyomorúság napjaiban éppen úgy szeret téged, mint az öröm idején. Dicső dolog türelemmel lenni és az Ő szabadítására várni!”[9]

Összefoglalás

„Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg.” Jel. 3, 19

• Ne lázadjunk Isten gondviselő keze alatt!
• Adjunk hálát Istennek alázatosan fenyítésének különleges gondviselésért!
• Kérdezzük meg Istent: Mit akarsz az életemmel, mit akarsz, hogy tegyek, Uram?
• „Próbálj meg igazán hálát adni minden fájdalomért: te is megtapasztalod majd a lelki életnek azt a különös titkát, hogy a hálaadásban, – ha van is fájdalom – de nincs többé szenvedés! Áldott legyen áldott érte szent neve!”[10]

[1] Pl. Nabukodonozor esete. Álmában Isten figyelmeztette. Dániel megtérést tanácsolt a királynak. Dán. 4, 24. A király nem fogadta meg Dániel tanácsát, hanem felfuvalkodott. Beteljesedett rajta az álmában látott ítélet. Ezzel szemben Belsazár király a lakoma éjszakáján meg is hal. Neki atyja példájából kellett volna okulnia. Dán. 5, 22.

[2] Werner de Boor: Das Evangelium des Johannes 1. Teil. 291. old. (Wuppertaler Studienbibel)

[3] C. H. Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza 237. old.

[4] https://szinonimaszotar.hu/keres/fegyelmez

[5] https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/Fenyít

[6] https://www.gotquestions.org/Magyar/Isten-fegyelmez.html

[7] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/toth-arpad-1CABE/versek-1CAC3/isten-olto-kese-1D1AE/

[8] A szenvedés titka, értelme és célja 26-27. old. (Összeállította: Mák Pál. Kiadja a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya Budapest, 1981)

[9] A szenvedés titka, értelme és célja 34-35. old. (Összeállította: Mák Pál. Kiadja a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya Budapest, 1981)

[10] A szenvedés titka, értelme és célja 29. old. (Összeállította: Mák Pál. Kiadja a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya Budapest, 1981)