Egy nagyon jó cikkre akadtam a presbiteriánus egyház “Keskeny út” című folyóiratában. Változtatás és komment nélkül leközlöm, olvassátok!

“Mit jelent sikert elérni? Általában úgy gondoljuk, hogy a siker meghatározott személyes és szakmai célok elérését foglalja magában. Pénzügyi virágzást, az előkelőségek tiszteletét, összetartó család felnevelését és így tovább. A sikert a kapott megbecsülés, a csúcs elérése, a csodálat, a gazdagság vagy a figyelemre méltóság mértékével mérjük. Eközben a kudarc azt  jelenti, hogy valaki szegény vagy jelentéktelen, népszerűtlen vagy utált, avagy szégyen tárgyát képezi. Még a keresztyén szolgálatban is gyakran azt tartjuk „sikeresnek”, ha a gyülekezet nagy, vagy gyorsan növekszik, melyhez egy kiváló lelkész vagy igehirdető társul; míg a „kudarc” azt  jelenti, hogy a nyáj kicsi vagy zsugorodik, ill. ha el kell hagyni a gyülekezetet a vezetésben lévő gondok, avagy nézeteltérések miatt.

A siker eme meghatározásának különböző vonatkozásait természetesen különböző emberek különbözőképpen értékelik. Az egyik személynek mindene meglehet anyagilag, mégis kudarcnak érezheti az életét, mert híján van a népszerűségnek, az egyetlen dolognak, ami neki igazán számít. Egy másiknak lehet, hogy nincs semmije, de mégis sikeresnek érzi magát, mert ettől különböző színtéren elérte céljait. Az egyház életében vannak olyan lelkészek, akik nagy gyülekezetben szolgálnak, de nem érzik sikeresnek magukat, mert irigylik azoknak a helyzetét, akiknek gyülekezetei még ennél is jelentősebbek. Eközben néhányan azok közül, akik kis létszámú nyájat terelgetnek, elégedettnek érzik magukat azáltal, hogy megfelelő szintű szeretetre törekednek azok iránt, akiket Isten alájuk rendelt.

A siker” és a „kudarc” nagymértékben egyéni értékelés saját helyzetünkre és a minket körülvevők helyzetére nézve is.

Mindazonáltal az emberi lények feltűnően rossz bírók a siker és a kudarc vonatkozásában. Egyfelől gyakran rossz mérőpálcát használunk ehhez. Azok az emberek, akiket mi „sikeresnek” ítélünk meg – a gazdagok, a hatalmasok, a befolyásosak és a vonzó megjelenésűek – nem kapnak semmilyen különleges dicséretet Isten királyságában. Eközben azok, akiket mi lenézünk – a szegények, az összetörtek és a jelentéktelen emberek – gyakran pontosan azok, akikre úgy tűnik, hogy Istennek különleges gondja van. Jézus szerint lehetséges megnyerni az egész világot – azaz sikeresnek lenni csaknem mindenféle emberi mérce szerint – és mégis kudarcot vallani biblikus mérce szerint, mert az ember elveszíti a lelkét az előzőekben mutatott életvitel eredményeképpen (Mt 16,26). Jézus szerint lehetséges az, hogy elveszítsd összes vagyonodat, rokonságodat és társadalmi helyzetedet, de mégis sikeres légy abban, ami valóban számít: Istennel való kapcsolatodban (Mk 10,28-30).

Ráadásul gyakran hozunk megalapozatlanul ítéleteket. Megítélünk valakit aktuális külső megjelenése alapján, kiértékeljük az embereket úgy, mintha ismernénk sorsuk kimenetelét. Valójában sorsunk végkifejlete nem lesz nyilvánvaló ebben a világban, csak az eljövendőben, ahol néhányan, akik most az elsők („sikeresek”) utolsókká lesznek, míg mások, akiket most utolsóknak ítélnek („lúzerek”), elsőkké lesznek Isten országában (Mk 10,31). A siker mércéje Isten országában nem ugyanaz, mint a jelen korszakban.

Természetesen a bibliai bölcsesség nem egyszerűen feje tetejére állítja a hagyományos bölcsességet oly módon, hogy most már a szegény és az alázatos automatikusan sikeresnek minősül, miközben mindenki, aki gazdag vagy magas társadalmi állású, kicsúszik a siker helyéről. Vannak olyan emberek a Bibliában, akik gazdagságukat és magas méltóságukat bölcsen használták fel, mint József vagy Dániel. Ezek a férfiak még pogány környezetben is hűségesen szolgálták az Urat a kormányzat legmagasabb szintjén. Hozzájuk hasonlóan Arimatiai József is oly módon használta vagyonát, hogy sírt biztosított Jézus számára keresztre feszítése után (Mt 27,57-59). De a gazdagságnál vagy társadalmi helyzetnél is többet számított az, ami ezekben a férfiakban közös volt: ők első helyen az Urat és az Ő országát szolgálták azokkal a javakkal, amiket az Úr nekik adott.

Bibliai nézőpontból szemlélve, a sikeres személy – ahelyett, hogy saját királyságának (kényelem, mások helyeslése, pénz és így tovább) céljait szolgálná –, első helyre Isten országát teszi. Hajlandó feladni bármelyiket az előbbi dolgok közül, amennyiben útjába állnak Isten szolgálatának, ill. hajlandó felhasználni ezeket Isten érdekében, mint olyan erőforrásokat, amelyek fölött ő csak sáfárkodik, s akit egy nap ezért számadásra fognak felszólítani (lásd Mt 25,14- 30). Nem az a sikeres sáfár, akinek a legtöbb különféle feladata van, hanem az, aki hűségesen bánik a rábízott javakkal (Mt 25,21).

Így aztán annak, akire egy nagy házat bíztak, meg kell kérdeznie magától, hogyan lehetne hasznos az a ház Isten országának építésében. Úgy, hogy pl. egyházi eseményeknek ad otthont, vagy szállást ad az odalátogató misszionáriusoknak. Annak, aki üzleti tehetséggel rendelkezik, olyan üzleti vállalkozást kell felépítenie, amely hasznot hajt üzletfeleinek ugyanúgy, mint a közösségnek, valamint saját magának is. Annak, aki jó kommunikációs készséggel rendelkezik, embertársai épülésére kell azt felhasználnia. Ez magában foglalhatja az igehirdetést azok részéről, akiket erre a munkára hívtak el, de jelenthet egy megfelelő időben mondott kedves szót is egy küszködő fiatal édesanyának, vagy egy elkallódott tizenévesnek. Annak, hogy Isten országát szolgáljuk, számos olyan módja van, melyek a körülöttünk élők közül sokak figyelmét elkerülik, mindazonáltal ezek a dolgok mégis sikert jelentenek.

A siker egyik olyan vonatkozása, amelyet könnyen figyelmen kívül hagyunk, az, hogy szilárd alapra leljünk és meggyökerezzünk Isten szavában. Ez az első zsoltár szerint kulcsfontosságú ismertetőjegye a sikeres („áldott”) embernek.

Az ilyenek gyönyörködnek Isten szavában, éjjel és nappal elmélkednek rajta, eltűnődve úgy Isten törvényének bölcsességén, mint az evangélium szépségén (Zsolt 1,2). Ők bölcsek lesznek kapcsolataik vonatkozásában is (1. v.). Ezek az egyének virulni fognak, mint a jól megöntözött fa, amelynek zöld levelei és gazdag termése van a maga idején (3. v.). Ezek az emberek meg fognak állni a végső próba idején, az ítélet napján (5-6. versek). Ez nem azt jelenti, hogy az ilyen embereket mindig könnyű észrevenni a jelen korban. A 73. zsoltár írója csaknem megbotránkozott a gonoszok akkori jómódján és jólétén, akik látszólag gyarapodtak és virágoztak, míg az istenfélő emberek nyomorogtak és kínlódtak (lásd 2-4. versek). Ki kellett fejlesztenie azt a hosszútávra szóló szemléletmódot, ami által felfogta a két csoport végső rendeltetését és sorsát (17-20. versek).

Természetesen egyikünk se tudja megütni a siker ilyen biblikus szintű mértékét. Melyikünk tud valóban gyönyörködni Isten szavában éjjel és nappal? Időnk legnagyobb részében gondolatainkat könnyedén elterelik sokkal értéktelenebb és jelentéktelenebb dolgok, mint az internet, könyvek, filmek, vagy televízió. Melyikünk bánik igazán hűségesen azokkal az ajándékokkal, amelyeket kaptunk, mint az időnk, képességeink, vagy javaink? Elherdáljuk azokat a lehetőségeinket, amikor másokkal jót tehetnénk, miközben ezeknek a dolgoknak mérhetetlenül nagy részét saját magunkra és saját jólétünkre fordítjuk. Isten szavának mércéjével megítélve könnyűnek találtatunk, haszontalan szolgáknak, akik megérdemlik, hogy a külső sötétségre vettessenek (Mt 25,30).

Isten országában gyönyörű az, hogy a siker nem követelmény a belépéshez. A kapu szélesre van tárva a kudarcot vallók és a tékozlók előtt: azok előtt, akik elfecsérelték javaikat (amelyek valójában mindvégig Istenéi) dőzsölő és kicsapongó életmódjukra, vagy – némely esetben – olyan dolgok keserves és fáradságos összegyűjtésére, amelyekkel bőséges áldásban részesíthettek volna másokat. Ez jó hír számunkra, mivel ahelyett, hogy szívünk először Isten országát keresné, nagyon gyakran földi dolgokat tart nagyra – olyan dolgokat, amelyek megrozsdásodnak, kicsorbulnak, megromlanak – az örök értékű dolgok helyett. Mi a személyes hírnevet és az elismerést hajszoljuk, miközben figyelmen kívül hagyjuk Isten dicsőségének életünkre és tulajdonunkra vonatkozó követelményeit és igényét.

Emiatt életbevágó szükségünk van a Jézus Krisztus által számunkra biztosított sikerre. Ez a világ logikai rendszere alapján nem tűnik sikernek. Ő odahagyta a mennyei dicsőséget és egy istállóban született meg, egy civilizált világ peremén élő közösségben. Tanítványai egy kicsiny csoportját vezette, akik állandóan veszekedtek egymással, pl., hogy ki a nagyobb közülük, miközben nem értették legegyszerűbb tanításait. Végül mindannyian magára hagyták Jézust és elmenekültek, Péter megtagadva azt is, hogy valaha is találkozott volna vele. Ezek után keresztre feszítették, mely büntetést a leggyalázatosabb és legelvetemültebb bűnözők számára tartották fenn. Ez nem az a fajta „szakmai önéletrajz”, amit a világ „sikernek” könyvel el.

Mégis, mindezekben a dolgokban az Ő Atyja országának érdekeit képviselte, azokat első helyre téve, lemondott életéről Övéiért. Kincsként őrizte Isten szavát szívében és gyönyörködött az Atyával való közösségében. Szenvedése végén lelkét Atyja kezébe ajánlotta, bizonyos lévén abban, hogy az ár, amit Ő kifizetett, eléri célját. Három nap után győzedelmesen feltámadott és felment a mennybe, s neve fölmagasztaltatott. Egy napon minden térd meghajol majd előtte és elismerik, hogy Ő a siker igazi mércéje.

Ennek eredményeként mindazok, akik Krisztussal egyek, örökre hozzá vannak kapcsolva az Ő dicsőségéhez. Sikerünk mértékét nem lehet az által meghatározni, amit itt, a Földön értünk el: ez már meg van határozva az által a körülmény által, hogy Krisztusban vagyunk. Ez az, ami szabaddá tesz minket arra, hogy önmagunkat és mindent, amink van, Krisztus országa érdekében végzett szolgálatra használjuk fel. Ez, ami megszabadít minket múltbeli és jelen kudarcaink lesújtó vétkétől és lehetővé teszi, hogy felvegyük keresztünket és kövessük Őt. Hogy „sikeres” vagyok, vagy „kudarcot” vallok – bármilyen mérce szerint –, végső soron semmit nem számít. Ami számít, a tény, hogy Krisztus sikeres volt az én érdekemben és helyettem. Egyetlen reménységem és dicsekvésem nem hűségességemben, sem gazdag vagy szegény, jelentős vagy jelentéktelen, gyenge vagy erős voltomban rejlik, hanem abban a körülményben, hogy az én hűséges Megmentőm szeretett engem és Önmagát adta értem. Ez az összes siker, amire valamennyiünknek valaha is szüksége lesz.”

Szerző: IAIN DUGUID Forrás és további cikkek: Keskeny Út Keresztyén folyóirat